ÖNSZERETET gyakorlat 

Ezt a gyakorlatot, amit most szeretnék megosztani veled spontán fedeztem fel, de azóta sokszor csinálom esténként. 

 

Az utolsó napjaim voltak  Chiangmaiban, éppen visszatértem a Vipassanaról, és pár nap múlva utaztam Balira. Megint egy tranzit, egy átmeneti állapot, amiben csak úgy lebegsz. Engeded el, ami volt, búcsúzol a helytől, amit megszerettél és talán már sosem látsz majd többé. És tartasz valami felé, amit még nem ismersz, ahol nem tudod, mi vár rád. Ráadásul innentől már egyedül. 

 

Egy dolgot már tudtam, mert minden költözésnél tapasztaltam, hogy megint jön jó pár nap bizonytalanság, idegenség, az az érzés, amikor még nem találod a helyed és el kell telnie jó sok időnek, míg az újat megszokod, stabilizálódsz és újra biztonságban érzed magad. Főleg egy országváltásnál, ahol más a kultúra, mások az emberek, újra a Maslow aljáról kezded az építkezést. 

 

Ekkor már mindennapos szokásommá vált esténként gyertyát és füstölőt gyújtani, és a Vipassana után elhatároztam, hogy minden nap fogok újra meditálni, így felültem az ágyban és meditálni kezdtem. Egy idő után azt vettem észre, hogy a két karommal a hasamat ölelem és ez biztonságérzetet ad, melegség tölt ki és kezdem a testemben jobban érezni magam. Elkezdtem végigtapogatni a karjaim, a vállaim, a nyakam, az arcom. Az arcomat sokáig, mert olyan volt, mintha egyszerre lennék két helyen. Éreztem az ujjaimmal érintett arcot, amire “ráeszméltem”, hogy az enyém, hogy ez én vagyok, és egyszerre éreztem az arcomon a kezeim, ujjaim, ami ugyancsak én vagyok. Olyan érzés volt csukott szemmel felfedezni a testem, mintha most fognám először, mint egy tudatossággal rendelkező kisbaba, aki életében először fedezi fel, hogy létezik. Olyan érzés volt valóban, mintha még sosem tettem volna ezt igazi figyelemmel. Felhúztam a lábaim és azt is végig tapogattam. A lábfejem, a bokáim, a vádlim, a combjaim, fogtam két kézzel és teljes jelenléttel, talán életemben először tudatosítottam, hogy ez is én vagyok. A lábaim is én vagyok. Az arcom, a kezeim én vagyok. 

 

A mindennapi életben, a mindennapokban teljesen jelenlét nélkül használjuk a testünket. Tudjuk, hogy van lábunk, de nem tudunk róla igazából. Tudjuk, hogy van kezünk, de csak használjuk, tudatosság nélkül. 

A fejünkben élünk. A gondolataink vagyunk. A gondolatainkként, a hiedelmeink által éljük az automata életünket és elszakadunk a testünktől. Elveszítjük vele a kapcsolatot, sőt, legtöbbünk biztos, hogy ítélkező vele szemben. Teljesen idegenként kezeljük és kritizáljuk. És sosem érezzük át azt, amit én abban a néhány percben, hogy a tested biztonságot ad, amikor felfedezed, hogy a tested az otthonod.

A tudatosságod otthona. A szellemed otthona. Az érzéseid otthona. Ha képes vagy teljes figyelemmel visszatérni bele, belakni teljes jelenléttel, akkor a tested, a szellemed, az elméd egy EGÉSZ és akkor vagy egyben, akkor vagy jelen és biztonságban. Önmagadban. 

 

És ezt, na ezt senki nem veheti el tőled. 

Ez mindig ott van neked, biztonságnak, nyugalomnak, a békének. 

Bárhol légy, bármi vegyen körül, bármilyen elszakadt, bizonytalan helyzetben vagy, ha képes vagy visszahozni magad a testedbe, az az origó. 

Az vagy te igazán. És mindig innen indulj ki. Mindig ide térj vissza. És ez olyan stabil pontot fog adni, ami megrendíthetetlen. 

 

Én azt hiszem ez az alapja nagyon sokmindennek az életünkben. Az önszeretetnek, a határaink tiszteletének, a kapcsolatainkban való működéseinknek. 

Ez az önmagunkkal lévő intimitásunk alapja.

Önmagunk tiszteletének nullpontja. 

Innen indul minden.

​

​

​