A további napokat már egyben írom le, mert azt hiszem innentől összefüggnek. Innentől egészen más tapasztalás volt, mint az első.
Az elsőben megfogalmazott ítélkezés, mintha mind ellobbant volna keddre. Bár megjelent Magdolna és még sokkal idegesítőbben viselkedett, de már nem érintett meg, aztán ahogy az iránta érzett ellenállásom eltűnt, eltűnt ő maga is. Nem is vettem észre, amikor lelépett.
Bár az volt az instrukció, hogy nem kell semmit csinálni, azon túl, hogy sétálsz oda-vissza 4 órán át, csak hagyd, hogy a gondolatok jönnek-mennek, én próbáltam kint tartani őket. Próbáltam a jelenre fókuszálni, átérezni azt, hogy most ott vagyok, hogy mennyire jó érzés, hogy semmit nem kell csinálni, még gondolkozni sem.
Hogy eleve a környezet mennyire adja ezt a belelazulást. Az első nappal ellentétben, most végre Magdolna sem zajongott, a fűnyírós bácsi is eltűnt, csak a természet hangjait lehetett hallani és sokszor és sokáig voltam képes tartani ezt a jelen-létet. Egy órán át nem volt gondolatom, csak benne voltam “önmagamban”.
Aztán egy idő után azt éreztem, már erőfeszítésbe kerül megtartanom ezt a teret és elkezdtek beszivárogni gondolatok, viszont ami nagyon furcsa volt, hogy angolul. Angolul kezdtem gondolkodni, narrálni. Ez nálam azért furcsa, mert viszonylag keveset kapcsolódom külföldiekkel, ezért nem is használom elég sokat az angolt még ahhoz, hogy ez így átváltson és meg is lepődtem. Meg azon, hogy felbukkantak új szavak, amikre már rég nem emlékeztem, de a gondolataimba egyszer csak angolul formálódtak meg. A megosztó körökben is úgy tudtam kifejezni magam gondolkodás nélkül, ami eléggé meglepett.
A hátralévő időben ezek váltakoztak, de azt vettem észre, hogy ahogy fáradok fizikailag, úgy jönnek egyre inkább a gondolatok is. A végefelé már sokszor észre sem vettem, hogy megint nem ott vagyok. Hogy már rég valami jövőbeni projekten gondolkozom. Először csalódott voltam, aztán elkezdtem megfigyelni, hogy merre visz el általában az elmém, mik a bejáratok könnyű utak számára. És azt is, hogy mi az, amit fontosnak hiszek és fel sem merült bennem a 4 óra alatt… azt hiszem ez is egy érdekes és fontos megfigyelés.
Aztán délután beszélgettem Edittel és meséltem a megélésem, meséltem, hogy igazából erőfeszítést igényelt megtartani magam a jelenben egy idő után és már az volt fárasztóbb, mintsem hagyni, hogy a gondolataim elvigyenek. Azt tanácsolta, hogy próbáljam fordítva. Ne kint akarjam tartani a gondolatokat, egy ellenállást tartva nekik, mert a fáradsággal ezért omlott le ez a fal, hanem próbáljam a tudatomat/figyelmemet lazán, soft-osan tartani. Hagyjam, hogy jöjjenek a gondolatok, de maradjak a háttérben, ne kapjak rájuk, ne adjak energiát egyiknek sem.
A harmadik nap ezt csináltam és olyan tapasztalásom volt, ami még sosem. 3 órán át voltam ebben az állapotban, egyfajta tanújaként önmagamnak. Valahogy hátra tudtam lépni az egomból, és csak figyelni, hogy mi történik. Nem jöttek gondolatok vagy ha jöttek is, alig felismerhetőek, megfoghatóak, illékonyak, hogy szinte láttam a formájukat, ahogy mint egy halvány színes füst beszivárog a terembe, de ahogy nem adok neki energiát, már el is illan. Közben az agyamon egy kicsit delíriumos érzés volt, bizsergést, fura szubtilis mezőt éreztem magamon kívül és teljesen megszűnt a külvilág.
Meg tudtam figyelni, hogy az elmém különböző triggereket küld, hogy kizökkentsen: éhes vagyok, pisilnem kell, megfájdul valamim, aztán ahogy ezeknek nem adtam figyelmet, jöttek a jóérzések.
Egy folyamatosan erősödő orgazmikus érzés, mintha közelednél valami felé, de tudtam, hogy ez is az elmém és ezt is el kell engednem, így azt is mindig továbbengedtem, nem fogtam meg, nem raktam figyelmet rá. Egy folyamatos hátralépés, kilépés, elengedés, kioldódás.
Volt egy pont, hogy a szívemre tettem a kezem és éreztem, hogy ez gyógyít. Jöttek érzések, érzetek, oldódás, sírás és közben tudtam, hogy nem szabad megfogalmaznom, jelentést adnom, elmébe vinnem, mert azon a ponton elvész. Az jelent meg bennem, hogy mindannyian tudnánk gyógyítani magunkat, ha nem az elmén át akarnánk, mert az elme kondicionált. Ha ráteszed a kezed a testedre és hátralépve az elméből csak hagynád ezt a kapcsolatot önmagaddal áramolni, az begyógyítaná minden sebedet, amit az elme, a személyiség szenvedett el.
Hogy ez valóban így van-e, azt nem tudom… de akkor ez igaz volt.
Majdnem végig, 4 órán át voltam ebben az állapotban.
A 4.nap már nagyon fáradt voltam fizikailag és mintha megkaptam volna már mindent, motiválatlan is voltam és nehéz volt elképzelnem, hogy aznap még 4 órát fogok gyalogolni.
Az első óra megint a delíriumos magammal levés volt, gondolatok nélkül, aztán jött a monkeymind és 2órán át tombolt. Ezt is detektáltam, de nem bántottam magam miatta, néha visszatessékeltem, de mint valami rossz gyerek, állandóan visszaugrott, én meg hagytam. Érdekes volt, hogy már az egészet külön érzékeltem, nem azonosulva velük. Mármint a gondolataimmal. Megmaradt egyfajta tanútudatosság mögötte.
Az egész tapasztalás azthiszem ezt a távolságot mutatta meg, önmagam és a gondolataim közt. Azt, hogy nem vagyok azonos velük (nyilván ezt így tudtam ésszel eddig is, de nem tapasztaltam még ennyire tisztán), így mindig sokkal nagyobb tisztánlátással tudok majd szemlélődni, dönteni, reagálni vagy nem reagálni.
Ami még nagyon érdekes, kérdeztem Editet, hogy vajon létezik-e, hogy az angollal kapcsolatos megélésem annak a mutatója, hogy ott mennyire nyitva volt a tudatom és az angol közeg miatt leszivárgott hozzám a “tudás” (egyébként nagyon izgalmas volt, hogy mindannyian más országból, más kultúrából voltunk: egy német lány és egy fiú, egy amerikai srác, egy japán, egy izraeli, egy svájci lány, meg egy Dubai fiú, Ahmed, ugye… meg én Magyarországról) és Edit erre elmesélt egy kísérletet:
Két egymástól távol lévő félsziget, az egyiken új készségeket tanítanak meg majmoknak. A másikon ugyanígy majmok, de semmit nem tanítanak meg nekik, mégis elkezdik használni ugyanazokat a készségeket, amit a világ másik végén lévő majmoknak adtak át. Zseniális!
Persze hallottam már ilyeneket, hogy ugyanazok a találmányok egyszerre jönnek le különböző embereknek, a világ különböző pontjain, de megélni és azonnal alkalmazni ezt, azért elég hihetetlen.
És csodálatos tapasztalás!
Szóval azt hiszem, megérte a 16 óra betonon gyaloglás és üzenem Magdolnának, hogy gyúrjon a bokájára!
Ui: December 24-én egy É-thaiföldi kolostorba megyek 10 napos Vipassanara. Let’s see the next chapter!