Utazás - Belső

Egy utazás mindig zsákbamacska. Sosem tudhatod, hogy mit hoz majd és éppen ez a jó benne.

2016-ban először mentem nagyobb útra, akkor fél évet töltöttem Balin. Bele voltam ragadva az akkori életembe és ez volt a megoldásom: akkora változást okozni a körülményeimben, amitől minden megváltozik.

Kimozdulni az asanaból. Otthon szorongtam és pánikrohamaim kezdődtek a nyakamban lévő terhektől, az évek óta viselt felelősségtől, amit a cégem lezárásának procedúrája jelentett. Kiégtem a munkámban, ami az életem 70 százalékát jelentette és esténként nem tudtam egyedül maradni a lakásban, mert jöttek a tünetek, a beszűkülés, fulladás, sötétség. Szóval nem volt vesztenivalóm. Mentem.

Nem tudhattam, hogy ez lesz a megoldás, csak éreztem belül, kétség nélkül, hogy mennem kell.

A környezetváltozás akkora fordulatot hozott, új kihívásokat, új ingereket, hogy gyorsan gyógyultam benne. Míg előtte egy estét sem tudtam egyedül lenni, kint egy félévet töltöttem távol minden biztonsági pontomtól egyetlen tünet nélkül és soha többet nem tért vissza a szorongás az egyedülléttől. Sőt… azóta imádok egyedül lenni. Talán akkor találtam meg a kapcsolatot önmagammal.

Évek teltek el, jöttek a lezárások és bár bennem volt - és aki élt már más helyen, azthiszem ismeri ezt -, hogy mindig marad egy elvágyódás, a két világ közt ragadás, de a döntés most mégis teljesen hirtelen és váratlanul jött.

Megint a döntés, a belül történt shift volt előbb, minthogy elmével fel tudtam volna fogni, hogy mi történik.

Azóta tudom. A “belső bölcsességem”, az, aki igazából vagyok, az intuícióm által, tudja, hogy mi a helyes, hogy merre kell lépést tennem, még akkor is, ha az egóm nyüszít és szűköl, mert fél és mert mindent megpróbál, hogy megakadályozza a változást.

Most látok csak rá visszamenőleg, hogy abban az 1-2 hónapban, amikor már megvolt a döntés, miért volt az a rengeteg mélypont, az a rengeteg csontig hatoló szorongás, hogy néha azt éreztem abból az állapotból, hogy élni sem akarok tovább.

Hogy olyan rémképeket láttam magam előtt, hogy majd a világ végén leszek egyedül, ellehetetlenítve, valamilyen aktuális világösszeomlás miatt, távol a vélt biztonságtól, magányosan. Ilyenkor az elmém a legdurvább szcenáriókat játszotta le, sokszor annyira lebénítva a testemet, hogy azt éreztem, nincs erőm élni…hogy megszűnök. Megszűnök létezni… és közben kicsit kívülről megfigyelve ezt, láttam, hogy ez nem én vagyok. Az egóm játszik velem, hogy ne ugorjak. Hogy körbefonjon és megbéklyozzon. Hogy megakadályozza a változást. De megint erősebb volt a belső hang.

Ilyenkor persze a külvilág is ezt erősíti, jöttek az értetlenkedő vélemények, a csalódottság az iskolai társaimtól, tanítóimtól, a kérdések és ítéletek. Menekülök. Nem nézek szembe a nehézségekkel, rosszul látom a helyzetet, ismétlem a mintám, hogy kiszakítom magam a biztonságból, rezsit csökkentek… stb, stb.

Megvizsgáltam mindent, láttam előre a veszteségeimet, hogy elveszítem a közösségemet, amit imádtam, elveszítem a velük való együtt fejlődés lehetőségét, kiesek a társaságból… rohadtul féltem ettől, mégsem tudtam változtatni az érzésen, hogy mennem kell. De félelmetes volt, hogy nem támogatást kapok azoktól, akik szeretnek. Még félelmetesebb, hogy tudtam, hogy pont ezért.

Ezer ponton fordulhattam volna vissza, mert ez nem szűnt meg a kiutazás után sem.

Ahogy az első posztot írtam erről, itt kint az első hónap sem telt rózsásan. Olyan volt, mintha kiszakítottam volna magam a rendszerből, a mátrixból, és most nem illenék be sehova. Mintha egy kintragadt entitás lennék, aki sehol nem találja a helyét. Minden reggel szorongva ébredtem és minden reggel feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek itt?? Hogy miért nem ott vagyok, ahol a szeretteim, a közösségem?

Közben jött a következő: el fogom veszíteni a házat a Balatonon, amit annyira imádtam, amit én újítottam fel, formáltam magamra. Amihez annyi érzelem fűzött, annyi szép emlék, annyi csodálatos együttlét. ( Azt hittem, ez a házé, a helyé, a Káli-medencéé… ez ott van, oda kötődik… mostmár tudom, hogy nem.)

Itt már annyira sok volt, hogy próbáltam józan maradni és nem engedtem meg, hogy ez elragadjon - látszólag-, rögtön átváltottam az elengedésre és elkezdtem nem tudomást venni a fájdalomról, amit ez okozott. De még nem volt megérve erre a folyamat, csak erőszak volt a lelkemen, hogy oké, ha minden menni akar, akkor menjen. Nem ragaszkodom semmihez. Elengedek mindent, ami az identitásomat jelentette.

De ezt így nem lehet. Ez egy folyamat. A természetes folyamata a lényednek és nem lehet erőszakkal csinálni.

Olyan ez, mint Stanislav Grof elmélete a születés 4 fázisáról:

1. A paradicsomban vagy, minden nyugodt és békés, bőség van, csak úgy a természetéből adódóan, bent az anyaméhben, biztonságban. De mindig minden változik, nincs stagnálás, nem maradhatsz ott, fejlődni kell, indulni kell.

2. Elkezd szűkülni a környezet, elkezd kényelmetlen lenni és érzed, hogy valami nem ok, fulladsz, szorongsz és félsz, mert fogalmad sincs, hogy mi történik, miért lesz hirtelen szűk és kellemetlen, ami eddig paradicsomi volt? Szenvedsz és pánikolsz, reménytelen minden.

3. Aztán meglátod a kiutat, mostmár legalább érzed, hogy indulnod kell, de ez rohadtul nem könnyű. Át kell préselned magad, meg kell szenvedned érte, küzdened kell és nem hagyhatod abba, mert akkor elvesztél, beragadtál és elpusztulsz. Látod a fényt az alagút végén, tudod hogy egyszer vége lesz, de azt is, hogy fájni fog és hogy nincs könnyebbik út.

4. Aztán egyszercsak eléred a kijáratot, megszületsz. Fény van, oxigén van, veszel egy mély levegőt, körülnézel és látod, hogy egy teljesen más helyen vagy, mint ahonnan indultál.

Újjászülettél.

De a vajúdást nem lehetett megúszni.

Ami ezekben a napokban nagyon sokat segített, az a napi rutin. Ez már két éve is segített talpra állni, amikor a legutolsó szakításomat akartam a legkevesebb veszteséggel túlélni, és ezt mindenkinek ajánlom a nehéz időszakokra. Amikor szarul vagy és könnyen csúszol le a spirálba, nagyon sokat ad, hogy kapaszkodni tudsz olyan szokásokba, amik építenek és emelnek. Elkezdtem újra rendszeresen sportolni, megvolt a reggeli rutinom, nem néztem a telefont reggelente, hallgattam a zenéimet, amik tudtam, hogy töltenek. Megfigyeltem, hogy itt milyen tevékenységek, milyen helyek töltenek és mentem, csináltam őket, motoroztam, kint dolgoztam a parton, futottam a pálmafák közt. Túléltem. Nagyjából az első hónapot.

Egyébként érdekes tanítás ez itt mindannyiunknak. Hárman jöttünk és a barátnőm is hasonlóan nehezen élte meg az itt töltött időt. Mindkettőnknek volt régi tapasztalata a kint léttel és mindkettőnknek szög egyenest más volt, mint amit most tapasztaltunk. Mindketten kerestük a régi érzést és bár pillanatokra felfénylett a remény, de aztán mindig az volt a konklúzió, hogy nem… ez nem az.

Sokáig kapaszkodtam abba, hogy majd Bali. Bali más, más a vibe, sokkal jobb energia, ott majd jó lesz…

Aztán jött a belátás, hogy nem. Ez nem a helyen múlik. És akkor feladtam a menekülést.

És amikor feladtam, minden megváltozott.

Elengedtem a kontrollt, feladtam, hogy én, egóból akarjak megoldani, fel-adtam, hogy végre áramolhassanak úgy a dolgok, ahogy szeretnének, ahogy egyébként is tennék, ha nem innen, a kis egónkkal akarnánk mindent kézben tartani és akarással irányítani.

Elkezdődtek a szinkronicitások.

Találtunk egy olyan szállást, ahol otthon érzem magam. Véletlenül… véletlenül éppen ide pottyantak barátaim a mellettem lévő kis házba. Véletlenül maradnak is sokáig és együtt tervezünk felutazni északra.. két hónap után mostmár kezd unalmas lenni ez a 125 nkm-nyi kis sziget.

Véletlenül épp most kezdem azt érezni, hogy megtaláltam a helyem minden projektemben, munkámban, és hogy amit mindig is annyira kerestem, hogy mi az én dolgom itt, kezd teljesen egyértelművé válni magától, organikusan. Most, hogy abbahagytam a keresését.

Letettem mindent, amit megfelelésből, vagy azért csináltam, mert magamnak is bizonyítanom kellett, hogy attól majd elég leszek. Nem tanulok végre semmit, nem akarok végre több információt, mert tudom, hogy minden, amire szükségem van, itt van bennem, csak rá kell ébrednem, fel kell ismernem. Ehhez pedig nem, hogy nem segít hozzá a még több információ, hanem éppen, hogy eltereli a figyelmem.

Nem akarom már tudni és nem akarom eldönteni sem, hogy mit akarok majd tavasszal, mert tudom, hogy bízhatom a hangban belül, hogy majd a jó lépést teszem meg, amikor itt az ideje. És így vagyok mindennel. Nem akarom kitalálni, a fejemben lepörgetni, elméből kigondolni, hogy minek hogy kellene lennie. Csak vagyok. Mert tudom, hogy tudni fogok, mindent időben. A pillanatban. Amikor szükség lesz az információra, itt lesz.

Szóval idáig ez az utazásom története. Nem tudtam volna kitalálni, ha ki akartam volna, hogy mi lesz. Hogy miért érzem, hogy jönnöm kell.

És nem akarom tudni azt sem, hogy még mi fog történni… mert tudom, hogy olyasmi, amit most még elképzelni sem tudok.

Ha valami üzenetet szeretnék ebből megfogalmazni, akkor csak azt, hogy minden, ami történik velünk, azért történik, hogy ráébredjünk önmagunkra, hogy rájöjjünk, hogy minden szenvedés csak a játék része, hogy végül rájöjjünk, az egész illúzió, ami azért van, hogy végre ráeszméljünk, hogy csak illúzió. Hogy felszabadulhassunk belőle.

Hogy ez a születési folyamat mennyire hosszú és mennyire nehéz, attól függ, hogy mennyire ragaszkodunk ahhoz, hogy így kell lennie. El lehet engedni most azonnal is. Csak azt túl egyszerűnek gondoljuk és ezért nem hisszük el. Hihetőbb, hogy kell hozzá szenvedni.

És minden út rendben van, minden út egyéni és nem lehet megmondani, hogy te hogy járd végig. Az út a tied. Nincs csere lehetőség és nem lehet másról lesni.

Neked nem elutazni kell hozzá, de lehet, hogy igen.

Az biztos, hogy nem kifelé kell figyelni, nem információ kell hozzá, nem valaki más módszere fog hozzá elvezetni és ha nem akarsz, nem kell szenvedni sem.

De ha ragaszkodsz hozzá, lehet.

Jó utat!